....ha nem akarsz aludni, mert a valóság szebb, mint az álmaid!!!

Elhittem, hogy különleges vagyok. Elhittem, hogy most már minden jó lesz és boldogság vár rám, ránk. Milyen naiv az ember, az utolsó pillanatig remél. Bár a múlt miatt a kételyek ott voltak. "Vártam", hogy mikor jön közbe megint valami. Félve keltem fel minden reggel, hogy vajon mikor fogom újra elveszíteni azt, akit a legjobban szerettem. Már-már kezdtem elhinni, hogy nem történhet semmi.... Aztán jött a nagy koppanás... MÁR MEGINT!!! Mondhatnám, hogy nem baj, megszoktam, de nem, ezt nem lehet megszokni. És hogy mi volt a legrosszabb az egészben? A tudat, hogy nem miattam, nem azért, mert nem szeret, hanem más miatt kell ennek véget érnie. Bár végül is az-az igazság, ha valaki igazán szeret, akkor nem engedi, hogy bármi , vagy bárki közétek álljon. Elgondolkodtató, de már mindegy is. Soha nem fogom elfelejteni azt a csókot, amit akkor adtam/kaptam. Búcsúcsók volt. Tisztára olyan, mint a filmekben. :) Könnyes szemmel álltam Vele szemben, és utoljára csókoltam (vagyis akkor azt hittem :) ). Néztem, ahogy kisétál az életemből, pedig azt mondta , szeret.....  Beletelt jó pár napba, hétbe, amíg újra túltettem magam rajta. És hogy mivel nyugtattam magam? Azzal, ha igazán szeretne, akkor nem hagyott volna el. 

Nehéz olyat elveszteni, akit igazán szeretsz, de ha belegondolsz, akkor valóban igaz , amit mondanak: Elveszteni valakit, aki nem értékelt téged, nem veszteség, hanem nyereség!!!