Mióta eltűntél, nem találom a helyem,

könnytől ázik mindkét szemem.

Éjjel is sokáig forgolódok, 

mert folyton Rád gondolok.

Emlékszem, milyen örömet okozott, 

amikor Liza világra hozott.

Hiszen olyan régóta vártunk már Rád,

és lett végre egy kicsi Mazsolánk.

Beszéltem hozzád, cirógattalak,

első perctől kezdve a szívembe zártalak.

S mikor végre már tisztán láttál,

alig vártam, hogy szaladgáljál.

Aprócska lábaid néha-néha megremegtek,

de hamar megerősödtek.

Aztán meg azt akartam,

csak egy percre maradj már nyugodtan.

A fürdetés is izgalmas volt, mert utáltad a vizet,

de nem bántam, hogy össze-vissza csikartad a kezeimet.

Ölemben ringattalak, mint egy kisbabát,

aztán együtt aludtunk órákon át.

Nem tudom, miért mentél el, 

de remélem egyszer újra a karjaimban leszel.

Eljön az az idő, amikor rájössz, hogy nem feltétlenül kapod vissza azt, amit adsz. Amikor beleunsz a játékba. Abba, hogy játszanak veled. Amikor lelkileg meggyötört vagy és elfáradtál. Ilyenkor egy választásod van: kizárni az életedből azt a személyt, aki több fájdalmat okoz, mint örömet. Nagyon nehéz elengedni valakit, akiről azt hitted, hogy örökké az életed része lesz. Nehéz a beszélgetésekről, a hülyeségekről és sok minden másról lemondani, ami vele volt a legjobb. Bár az emlékektől soha nem fogunk tudni megválni, az életünk része marad. De én azt mondom, inkább legyen pár rossz napom, mint hónapokig, évekig húzzuk azt, aminek nincs értelme. Hazudnék, ha azt mondanám, nem fáj, de tény, hogy kissé felszabadít. Az élet olyan rövid. Miért pazaroljuk az időnket olyan emberekre, akik nem értékelnek? Ugyan! Élni kell! Nem feszülten, nem lelki betegen, hanem szabadon és boldogan. Ha valami nem megy, nem szabad erőltetni. Valószínűleg az élet sokkal jobbat tartogat a számodra. Minden rosszban van valami jó, csak meg kell látni! 

Most kavarognak az érzések bennem, jó és rossz váltják egymást, de lényegében úgy gondolom, jól döntöttem. Több, mint 9 évet pazaroltam el az életemből olyan emberre, akire 9 percet sem kellett volna. Rengeteg mindent kihagytam az életben, mert túlságosan tudtam szeretni. Nem akarom ezt a hibát újra elkövetni. Valószínűleg jobb lett volna már ennek is hamarabb véget vetni, de hiába akarta az eszem, ha a szívem nem. Ha a szívemre hallgatnék, bizonyára azt szeretném, hogy még nagyon-nagyon sokáig az életem része legyél. De épp itt az ideje az eszemre hallgatni. Annyi minden vár még rám. Számos tervem van még, melyeknek megvalósítása leköt,így  nem engedhetem meg magamnak, hogy olyan emberekre vesztegessem az időm, akik nem tesznek boldoggá, hanem csak fájdalmat okoznak. Tisztában vagyok az értékeimmel (persze a hibáimmal is, de az van mindenkiben, csak másban könnyebb meglátni), azzal, hogy mit érdemlek. Nem azt mondom, hogy innentől kezdve szívtelen , érzéketlen dög leszek, de nagyon figyelek arra, hogy az érzelmeim ne vigyenek rossz irányba és amit kapok , azt is adjam.

Valószínűleg soha nem foglak elfelejteni és biztos vagyok benne, hogy Te sem engem, de lényegében megkönnyebbültem. 

Azok az emberek, akik nem tudják merre tartanak és mit akarnak, soha nem is jutnak sehova. 

Első szökésem után némi változás következett be. Azt hittem, végre megértették, mit érzek és amit tesznek, nem helyes. Tévedtem! Minden kezdődött elölről, vagyis inkább folytatódott. Se enni, se fürdeni, se cigizni, se pelenka a gyereknek, minden házimunka rám várt...Ah, szörnyű. Tudtam, hogy újra le kell lépnem innen,mert nem bírom, de többet vissza sem jövök, az biztos. Nehéz dolgom volt, hiszen árgus szemmel figyelték minden lépésem. Még a személyi irataim is elvették, gondolván anélkül nem lépek le. Egy téli estén buli volt apósom testvérénél, amire ők is elmentek. Természetesen én otthon maradtam a kislányommal. Tudtam, hogy vagy most húzok el innen, vagy soha.  Nagy szerencsémre az anyósom pénztárcája is otthon maradt, benne a személyes irataimmal. Exem két nagyobb gyereke volt még otthon rajtunk kívül, de őket nem volt nehéz kijátszani. Kicsempésztem a tárcát, hogy hozzájussak a papírjaimhoz. A szívem ekkor már hevesen vert, hiszen féltem, hogy betoppannak (5 percre voltak tőlünk). Kezdődött a versenyfutás az idővel. Összeszedtem pár ruhát, melyet óvatosan kicsempésztem a teraszra. Megraktam a tüzet, felöltöztettem a lányom és irány. Nem volt más választásom, és esélyem sem lett volna, legfeljebb nagyon sokára. A járda szélén, a házak tövében mentem, folyamatosan hátrafelé figyelve, rettegve attól, hogy rajtakapnak. (Na lett volna nekem ne mulass, az biztos) Pár percre lakott nénje, akihez becsengettem. Beengedett , nagy vonalakban elmondtam, mi történt, majd felöltözött és azt mondta, felkísér anyához, aki szintén pár percre lakott. Az út maga volt az örökké valóság. Gyors léptekkel haladtunk és már a kapuhoz értünk, amikor egy kocsi fénye világított mögöttünk. A szívem még hevesebben vert. Azt hittem, hogy máris utánam jöttek. Beszaladtunk a kapun, és a falhoz simultunk,bízva abban, hogy nem vesznek észre. Hála istennek kiderült, hogy nem ők voltak. Bejöttünk anyához, elmeséltem neki is , h mi történt és mondtam, nem akarok visszamenni, szeretnék itt maradni. Persze, h nem mondott nemet, hiszen ANYA! Megköszöntük nénjének a segítséget, majd hazament. Bevallom, még ekkor sem nyugodtam meg, hiszen tudtam, fognak keresni és első útjuk úgyis idevezet. Így is lett. Pár perc múlva kiabálás... Néma csendben ültem a lányommal, már amennyire egy 1 éves gyerkőc csendben tud maradni. Anya kiment, kérdezték, itt vagyok-e, de természetesen letagadta. Pár napig rejtőzködtünk. Nem akartam, hogy tudják, itt vagyok. Kellett, hogy lenyugodjak, meg hogy ők is megnyugodjanak (bár ők sosem tudnak). Ahogy teltek a napok elegem lett a bujkálásból, nem akartam bezárva élni, így hát többet nem titkolóztam. Hamar tudomásukra jutott, hogy itt vagyok, de már nem harcoltak, beletörődtek (na nem mintha lett volna választásuk). Még most is beleborzongok, ahogy leírom a történteket.... Nem is értem magam, hogy tűrhettem annyi megaláztatást, annyi éven keresztül..... De kár rajta rágódni, az életem azóta 180°-os irányt vett. És minden egyes múltban ért sérelem formált olyan emberré, aki ma vagyok! 

 Az utóbbi időben (s talán még most is), kissé szét vagyok csúszva lelkileg. Nem könnyű elviselni az akadályokat, amelyekbe folyamatosan ütközöm. Úgy érzem, visszatartanak, pedig annyira szeretnék menni, menni, menni...! Többször éreztem már azt (és valószínűleg még fogom is), hogy elég volt, ledobom ezt a terhet. DE! Nem tehetem! Bármennyire is nehéz, bármennyire is felőröl , csinálni kell! Nem magamért, a családomért! Nem voltunk soha gazdag család (persze anyagi értelemben). Kiskoromban mindig arról beszéltem, hogy én biztos gazdag leszek, de nem is akármennyire, bejárónőm lesz. Persze nevettek rajtam, hiszen viccesen hangzott ez akkor. Az élet úgy hozta, hogy rosszul választottam, ami megpecsételte jó sok évemet és nem lettem gazdag, sőt. Nem beszélve arról, hogy mennyi szomorúságot okoztam ezzel szeretteimnek. Nem azt az életet, utat szánták nekem. Rossz úton jártam évekig. Ha folytatom az előre eltervezett utat, talán már könnyebb életünk lenne. A múlton változtatni nem lehet.  Az ember hoz rossz döntéseket, hiszen ettől vagyunk emberek, hogy hibázunk. A hibákból viszont jobb esetben tanulunk. Tanultam! Nem is keveset! Új utakon járok már évek óta, és most úgy érzem, megtaláltam az utam. Az utat, mely változást hozhat az életünkbe. Felnőtt fejjel újra elmondtam itthon, amit gyerekkoromban: "most megcsinálom, gazdag leszek." Nagyi mindig azt mondja: "Bár úgy lenne, de nem élem én azt már meg." DE! Egyszerűen nem tehetem meg, hogy feladom. Lehetetlen, hogy most se váltsam valóra! Kell, hogy sikerüljön! Akarom, hogy Nagyi is lássa! A mai napig rengeteg segítséget kapok, de azt akarom, hogy én tudjak segíteni Nekik! Megérdemlik! Mi is megérdemeljük. Nélkülöztünk már annyit! Szeretnék úgy elmenni a boltba, hogy nem nézem, mi az, amit megvehetek. Szeretnék élményeket szerezni Mindenkinek! Olyan dolgokat tenni, amikről azelőtt még álmodni sem mertünk. 

Nehéz lesz! Rengeteg akadály , megpróbáltatás, lelki válság, feladni akarás lesz még a célhoz vezető úton, de egy biztos: Soha nem adhatom fel és történjék bármi, vagy így, vagy úgy, de megteremtem azt, amit megérdemlünk!!!! 

"Szia Drága Egyetlen Édes Rotyikám! Bocs, de nem volt fénymásoló lap, ezért ilyenre írok. Remélem, hogy meglepődtél és tetszik is, ilyet még soha senkinek nem csináltam. Te vagy az első és az utolsó is. Nagyon sajnálom, h csak most döbbentem rá, h mennyit jelentesz nekem és h mennyire szeretlek. Talán a legelső csókunk óta, csak kár, h féltem bevallani magamnak. Talán jó is, h tegnap este beszéltünk , így nem ér váratlanul ez a vallomás. Nem kérek és nem is kérhetek Tőled semmit, csak azt szeretném, ha Boldog lennél, illetve Boldogok lennénk, hiszen Rád már igazán rád férne. Tudom, h egy rohadt szemét voltam, de csak a félelmeim miatt, de így , h beláttam, h Szeretlek, minden másképp lesz. Te egy klassz csaj vagy és megérdemled a boldogságot, keresve se találnék ilyet, mint Te!!! Nem is akarok!!! Tíz üres faluban nincsen párod. Ha úgy érzed, h nem szeretnéd ezt az egészet és h eleged van belőlem, persze megértem, ha így van, csak nyugodtan vágd be a rózsát a kukába. De ha egy kicsit is hiszel nekem és tudsz nekem egy kis bizalmat szavazni, itt vagyok V. közén, gyere le, ne szólj semmit , csak ölelj és csókolj meg!!! Szeretlek Rotyika, a Te Bébigyogyód!!!"

Különleges történetünk, múltunk van! Ezt soha senki nem veheti el egyikőnktől sem! Összetörted a szívem, mégis ott voltam Neked! Másodszor is elhagytál (amikor könnyes szemmel búcsúztam a lépcsőn), majd harmadszor is, meg ki tudja hányszor. TE mindig számíthattál rám. Hiába keresel helyettem vkit, soha nem fogsz találni olyat, akivel olyan jó lesz minden. A rengeteg nevetés, a hülyeség, még a viták is, na meg a sz.....Azt hittem, h ismersz, de mint a napokban kiderült, mégsem. Elővettem a leveled, hiszen megvan,úgy őrzöm, mint egy kincset. :) Akkor az egyszer jöttél rá, h egy főnyeremény vagyok. :) Szedegesd nyugodtan a kavicsokat! Nem érdekel! De mélyen legbelül Te is tudod, h én vagyok az, aki minden szarságod ellenére ott volt Veled, aki hajnalban felkelt azért, h láthasson és csókolhasson, aki este 10-kor is sütött Neked krumplit :)... 

"TE vagy, ki megtanított szeretni, s TE vagy, ki megtanított csalódni!"

Istenem, hányszor érzem azt, hogy elfáradtam, nem bírom tovább. Bizonyára ezzel sem vagyok egyedül. Hányszor érezzük tehernek az utat, mely a célunk felé vezet? Mennyivel könnyebb lenne megállni, feladni , ledobni a terhet..A baj ezzel csak az, hogy nem fog változni semmi. Ahová nehéz út vezet, ott bizonyára valami nagyon-nagyon jó dolog vár ránk. És gondoljunk csak bele, hogy mennyi időt, energiát fektettünk már bele! Dobjuk el? Ugyan! Nem szabad veszni hagyni! Kell, hogy sikerüljön!!!!! Miért? Mert többet érdemlünk! Nem elég a megszokott, monoton élet! Ez egy kalitka, ahonnan ki kell repülni! Több kell!!! Akarj többet! Ha beleragadsz a hétköznapokba, akkor nem élsz igazán! Márpedig csak egyszer élünk!!!!! 

Ha visszanézel, hogy hol voltál és most hol vagy, akkor rájössz, hogy rengeteg mindent elértél már, amiről akkor azt gondoltad, hogy nem fog sikerülni. Rengetegszer nézek vissza és ez erőt ad! X évvel ezelőtt ezerszer másabb életem volt. Olyan kapcsolatban éltem, aminek véget vetni nem a legegyszerűbb dolgok közé tartozott. Rengeteg nélkülözés. Sokszor azon gondolkoztam, hogy holnap mit fogok adni a gyerekeknek enni. Nem beszélve arról, hogy nagyon sok mindent láttak, hallottak, amit nem kellett volna. Istenem, mennyire gyenge voltam. Na de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy akkor azt hittem, hogy soha nem lesz vége ennek az életnek. DE, vége lett és elindultam lassacskán egy új úton. Nem volt egyszerű, hiszen munka nélkül voltam évekig, de ennek ellenére soha többet nem gondolkoztam azon, hogy lesz-e holnap kenyér az asztalon, mert mindig volt. Aztán 2-3 év után munkát is találtam. Még jobb lett az életünk. Miután ezt a célt is kipipáltam, így új célokat tűztem ki, hiszen nem lehet megállni! Ahhoz, hogy jobb legyen, többet kell tenni! És igen, nem fog menni egyik napról a másikra, de hiszem és tudom, hogy előbb-utóbb olyan életet fogunk élni, amilyet megérdemlünk!!!! Ki mondja meg, hogy nem lehet? Senki! Ki dönti el, hogy milyen életet élsz? CSAK TE! Nem baj, ha akadályokba ütközöl, nem baj, ha mások bolondnak néznek, kinevetnek, vagy épp nem hisznek benned, a lényeg TE vagy!!! Az, hogy hiszel magadban és történjen bármi, mondjon bárki bármit, megmutatod, hogy igenis lehetetlen nem létezik! 

A célhoz vezető út egyáltalán nem egyszerű. Tele van akadályokkal, kudarcokkal,félelemmel, de ugyanakkor új dolgokat próbálhatsz ki, feszegetheted a saját határaidat, kilépve a komfort zónádból, hatalmas örömöket élhetsz át, amit egy-egy kisebb siker miatt érzel. Mindenben van jó és rossz dolog egyaránt, hiszen ez természetes, de ezektől lesz igazán izgalmas az utazás.

Bevallom, sokszor érzem úgy, hogy nem bírom tovább. Ott állok egy helyben a semmi közepén, a távolban pedig látom a céljaim. El akarok indulni,de nem tudok, egyszerűen olyan, mintha le lennék láncolva. Bármit teszek, nem mozdulok egy kicsit sem. Rettenetes érzés. A láncok jelképezhetik a félelmet, ami miatt nem merek cselekedni. Jelképezhetik az embereket, akik nemtörődömsége csak hátráltat, őrületbe kerget. Úgy érzem, ha ez nem jön be, akkor elvesztettem a reményt, hogy megváltoztassam az életünket. Tehát nincs mese, sikerülnie kell. Így hát nincs más választásom, mint fokozatosan megszabadulni a láncoktól és apró lépésekkel haladni az utamon. Nyilván nem megy egyik napról a másikra. Biztos sok kudarc fog még érni, sok könnyem fog még kicsordulni, de tudom, hogy egyszer nevetve fogok erre a nehéz időszakra visszagondolni. Megéltem már jó pár nehéz évet,de nem  jutottam előrébb. Nos! Akkor most inkább megélek még 1-2 nehéz évet, de hogy utána már sokkal messzebb leszek, mint valaha is voltam, az is biztos. 

Kezd rohadtul elegem lenni a sok szánalmas, szexhiányos, lelki nyomorékból, akik azt hiszik, ha beszélgetek velük és lehetőséget kínálok, amivel valóra válthatják az álmaikat, legalábbis egyet biztosan, akkor még ők tesznek nekem szívességet. 

Igyekszem az álmaim valóra váltani, jobb életet biztosítani a gyerekeimnek, de egyedülálló nőként elég nehéz érvényesülni. Persze nem lenne nehéz, ha a sok zavarodott elméjű ember megértené, hogy nem szexpartnert keresek, hanem lehetőséget kínálok. Megy az általános beszélgetés, de persze rövid időn belül kiderül, hogy az illetőnek lennének más tervei is velem kapcsolatban. Rátérek az üzleti lehetőségre. Persze, az is jó lenne, de kettesben találkozzunk. Közlöm, hogy úgy nem lehet. Rögtön jönnek a kifogások , hogy nehéz időpontot egyeztetni. Aha, persze.. Bezzeg, ha leírnám, hogy nagyon szívesen találkozom kettesben, sőt, még meg is kaphatsz, akkor jöhetne az üzlet. Ha nem akarok semmilyen kapcsolatot, ne akarjak már üzletelni sem. Ugyan, még én kérek elnézést! 

Van a másik fajta, akivel viszonylag normálisan beszélgetek, időpontot is egyeztetünk, de az illető meggondolja magát. Biztos leszűrte a beszélgetésből, hogy tőlem ugyan ne várjon semmit, attól függetlenül, hogy tudok emberi nyelven beszélni, így úgy gondolja, hogy felesleges a lehetőséget is meghallgatnia. Ne is! Sok szerencsétlen balfasz. Kéne ez, kéne az, de ha tenni kell érte, az már luxusnak számít. Az ilyennek nem is való semmi. Várja a sült galambot! Na jó várakozást édeseim. 

Aki azt hiszi, hogy egy üzleti meghallgatással megfog, jó pontot szerez, vagy bármi mást elérhet nálam, az kurvára nagyot téved. Ha egyedül érzed magad, fogj egy nőt a sarkon, vagy segíts magadon!!

Ha az embernek nincsenek álmai, céljai, akkor az életének sincs semmi értelme. Kell, hogy legyen valami, amit el szeretne érni, ami felé egész élete során tart és minden cselekedete a cél elérésére irányul. Vannak, akik kezdetektől fogva tudják, hogy mit akarnak, vannak, akikben később jön az érzés. Én már nagyon régóta tudom, h mit szeretnék, de csak később kezdtem el tenni is érte. Még az elején tartok, de hiszem, hogy előbb-utóbb sikerülni fog az álmaimat valóra váltani. Hiszem, hogy többre vagyok hivatott és többet érdemlek/érdemlünk, ezért pedig hajlandó vagyok tenni is. Nem félek nagyot álmodni. Igyekszem bízni egyrészt magamban, másrészt pedig a mentoromban, aki segít, hogy álmaim egyszer meg is valósuljanak. Van úgy, hogy az ember nagyon szeretne valamit, de sajnos egyedül nem megy neki. Próbálkozik, gondolkozik, mégse halad, vagy csak nagyon nehezen. Ekkor jön Ő (hálát is adok érte), aki akkora löketet ad...., aki megmutatja, hogy igenis lehetséges,aki minden egyes nap igyekszik tanítani, hogy minél hamarabb oda jussak, ahová szeretnék. Hmm...Mit érzek, ha rá gondolok? Csodálat, tisztelet... Példakép!!!! Példa arra, hogy a semmiből milyen messzire eljuthat az ember. Ez az a fajta motiváció számomra,ami arra sarkall, hogy menj, próbáld, mert igenis lehetséges, csak akarni, csinálni kell! Nagyon nehéz, ezt már tudom. Kudarcok jönnek, de ha az ember elég kitartó, és erősen a célra koncentrál, akkor el fogja azt érni.

És ugye még mindig jobb megpróbálni, mintha meg sem próbáltuk volna. Ne félj nagyot álmodni! Higgy magadban, abban, hogy ha nagyon akarod és teszel érte, akkor sikerülni fog! Ne hagyd, hogy a kudarcok megtörjenek, mert minden kudarc egy tanulság, amiből építkezel, fejleszted magad! 

Az álmoknak nincs lejárati ideje!!!!