Első szökésem után némi változás következett be. Azt hittem, végre megértették, mit érzek és amit tesznek, nem helyes. Tévedtem! Minden kezdődött elölről, vagyis inkább folytatódott. Se enni, se fürdeni, se cigizni, se pelenka a gyereknek, minden házimunka rám várt...Ah, szörnyű. Tudtam, hogy újra le kell lépnem innen,mert nem bírom, de többet vissza sem jövök, az biztos. Nehéz dolgom volt, hiszen árgus szemmel figyelték minden lépésem. Még a személyi irataim is elvették, gondolván anélkül nem lépek le. Egy téli estén buli volt apósom testvérénél, amire ők is elmentek. Természetesen én otthon maradtam a kislányommal. Tudtam, hogy vagy most húzok el innen, vagy soha.  Nagy szerencsémre az anyósom pénztárcája is otthon maradt, benne a személyes irataimmal. Exem két nagyobb gyereke volt még otthon rajtunk kívül, de őket nem volt nehéz kijátszani. Kicsempésztem a tárcát, hogy hozzájussak a papírjaimhoz. A szívem ekkor már hevesen vert, hiszen féltem, hogy betoppannak (5 percre voltak tőlünk). Kezdődött a versenyfutás az idővel. Összeszedtem pár ruhát, melyet óvatosan kicsempésztem a teraszra. Megraktam a tüzet, felöltöztettem a lányom és irány. Nem volt más választásom, és esélyem sem lett volna, legfeljebb nagyon sokára. A járda szélén, a házak tövében mentem, folyamatosan hátrafelé figyelve, rettegve attól, hogy rajtakapnak. (Na lett volna nekem ne mulass, az biztos) Pár percre lakott nénje, akihez becsengettem. Beengedett , nagy vonalakban elmondtam, mi történt, majd felöltözött és azt mondta, felkísér anyához, aki szintén pár percre lakott. Az út maga volt az örökké valóság. Gyors léptekkel haladtunk és már a kapuhoz értünk, amikor egy kocsi fénye világított mögöttünk. A szívem még hevesebben vert. Azt hittem, hogy máris utánam jöttek. Beszaladtunk a kapun, és a falhoz simultunk,bízva abban, hogy nem vesznek észre. Hála istennek kiderült, hogy nem ők voltak. Bejöttünk anyához, elmeséltem neki is , h mi történt és mondtam, nem akarok visszamenni, szeretnék itt maradni. Persze, h nem mondott nemet, hiszen ANYA! Megköszöntük nénjének a segítséget, majd hazament. Bevallom, még ekkor sem nyugodtam meg, hiszen tudtam, fognak keresni és első útjuk úgyis idevezet. Így is lett. Pár perc múlva kiabálás... Néma csendben ültem a lányommal, már amennyire egy 1 éves gyerkőc csendben tud maradni. Anya kiment, kérdezték, itt vagyok-e, de természetesen letagadta. Pár napig rejtőzködtünk. Nem akartam, hogy tudják, itt vagyok. Kellett, hogy lenyugodjak, meg hogy ők is megnyugodjanak (bár ők sosem tudnak). Ahogy teltek a napok elegem lett a bujkálásból, nem akartam bezárva élni, így hát többet nem titkolóztam. Hamar tudomásukra jutott, hogy itt vagyok, de már nem harcoltak, beletörődtek (na nem mintha lett volna választásuk). Még most is beleborzongok, ahogy leírom a történteket.... Nem is értem magam, hogy tűrhettem annyi megaláztatást, annyi éven keresztül..... De kár rajta rágódni, az életem azóta 180°-os irányt vett. És minden egyes múltban ért sérelem formált olyan emberré, aki ma vagyok!