Nos már nagyon rég írtam, de mentségemre szóljon, elég kevés időm van mostanában. Utolsó bejegyzésem óta elég sok minden történt. Másfél hónapja lett egy állandó munkám. Nagyon örültem neki, főleg, hogy nem is sejtettem. Beugrósként mentem két hétvégét, aztán a második hétvége szombati napján kaptam egy munkaszerződést. Annyira meglepődtem, egyben örültem, hogy vissza kellett fogni a könnyeimet. Eleinte féltem, hiszen még nem dolgoztam ilyen helyen, sőt, semmilyen normális helyen, de napról - napra könnyebb volt. Nagyon élvezem, szeretem ezt a melót, sok érdekes emberrel találkozom nap, mint nap. Annyira hamar elmegy egy napom, hogy észre sem veszem, és már este van. Na de így a jó, nem unatkozom egyáltalán és végre azt érzem, hogy van valami hasznom. Elindultam egy úton és innen már csak felfelé visz az út.

Időközben a műtétem is megvolt, bár igaz, még eredményt nem tudok, nem is vagyok teljesen jól azóta, de legalább már csináltak valamit a gyógyulásom érdekében. Jövőhéten megyek vissza dokihoz, hátha addigra már leletem is lesz. Az-az igazság, hogy félek az eredménytől. Félek egy újabb műtéttől, de nem azért, mert veszélyes, csak nem akarom a munkám elveszíteni, most, hogy már kezdek egyenesbe jönni. Na de majd kiderül minden, és nagyon bízom benne, hogy az egészségem is jó irányba alakul. 

A munka által sokat kaptam, kezd az életem beteljesedni. Bár van, ami még hiányzik. Egy társ... Akire mindig lehet számítani, aki érezteti, hogy bármi történjen, velem van, nem hagy cserben, aki rossz napokon is mellettem van, és ölelésével, támogatásával megnyugtat. Valaki, akihez bármikor odabújhatok. Egyszer biztos utamba sodor az élet egy ilyet. Addig meg türelem. Elvagyok , hiszen a gyerekeimtől rengeteg szeretetet, erőt kapok, csak néha érzem egyedül magam. Na de  majd eljön mindennek az ideje.  Nem bánkódom amiatt, amim még nincs, inkább örülök annak, amim már van, hiszen tisztában vagyok azzal milyen, amikor semmim nincs.